Szöveghű idézet Dr. Kárpáti György Medencék, gólok, pofonok című 1982-ben kiadott könyvéből:

„1955 őszén és 1956 tavaszán az olaszokkal találkoztunk. Szeptember közepe felé ők jöttek el hozzánk a szigetre. Akkor szerepelt utoljára a csapatban Pedersoli. A mi számunkra ő volt ennek a mérkőzésnek a Nagy Figurája.
Pedersoli még olasz mértékkel mérve is végtelenül jóképű gyerek volt. Sőt! Klassz srác. Magas, karcsú, széles vállú, a szemében örökösen valami vidám fény, a fogsora Odol-reklám. Nemrégiben kapott több éves hollywoodi filmszerződést, számtalan válogatottság után Pesten búcsúzott a vizipólótól.

Már a mérkőzés előtt odajött hozzánk:
– Gyerekek, nagyon kérlek benneteket, ma ne bántsatok. Borzasztó lenne, ha összekapcsolt arccal kellene Amerikába utaznom. Ha egy fogamat kivernétek, talán még a szerződésemet is felbontanák.
Gyarmati Dezső, úgyis, mint csapatkapitány, a reális oldaláról fogta fel a dolgot:
– Kérlek, természetesen elintézhetjük az ügyet. Kérdés, mit ér meg neked ez az üzlet?
Pedersoli elcsodálkozott:
– Üzlet?
– Persze. Valamit valamiért, nem igaz?
Már harsányan nevettünk, Pedersoli is észrevette, hogy ugratjuk:
– Hát. Ha akarjátok, a banketten majd éneklek nektek. Elhoztam a gitáromat is. Adjam írásban?
Gyarmati Dezső nagyvonalú volt.
– Felesleges. Gentlemanek között vagyunk.

A mérkőzés persze egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára.
Körben adogattuk őt magunk között. Úgy intéztük, hogy mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele néhány percet. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem is kellett törődnie, minden figyelmét Pedersoli fogsorára összpontosíthatta.
Úgyszólván másodpercenként repült egy-egy horog, felütés vagy könyök a villogó, gyöngyszerű metszőfogak irányába. Pedersoli a vészreakció állapotában, halálra vált arccal kapkodta a fejét.
Az ököl és a könyök azonban mindannyiszor még időben megállt. Egy-két centiméterre az olasz fiú csinos arcától. Kitűnő formában volt a csapat. Az ütőtávolságot legalábbis remekül éreztük.

A mérkőzést ilyen körülmények között 7:3-ra megnyertük.

A szerződést minden esetre betartottuk.

Pedersoli – becsületére váljék – gálánsan fizetett. Vacsora után kimentünk a nagyszálló elé. Csodálatos kora őszi éjszaka volt, a platánfák alatt még a nyár lapult.
Pedersoli felült egy autó hűtőjére és énekelni kezdett. Nagyon szépen énekelt. Körülálltuk, csendben voltunk és azt hiszem, egy kicsit mindnyájan irigyeltük az olaszokat. Hogy a dalt és a muzsikát mindenhová magukkal viszik és ahol dalolhatnak, ott mindig otthon érzik magukat.

A hangja lágy volt, a gitár méla és álmosító akkordokat döngött mellé, úgy szállt végig a szigeten ez az áradó, zsongító dal, mint valami boldog sóhajtás. A szerelmespárok előjöttek a romok közül, otthagyták a partmenti padokat és hallgatták ezt a különös, felejthetetlen éjszakai koncertet. Egy idő után én is halkan dünnyögni kezdtem a dallamot, de Mayer Miska óva intett.
Hát hogy jövök én ahhoz, hogy egy ekkora emberrel ellenkezzem?

Egyébként úgy hallottam, hogy ez a Carlo Pedersoli azóta tényleg egész jó kis filmszínész lett. Persze nem a saját nevén. Hanem. most nem tudom hallotta-e már valaki a művésznevét. Ha jól emlékszem. hogy is? megvan!. Bud Spencer.
Találkoztunk még a nagyfiúval.Nem azonnal. Valamivel később. Húsz évre rá.
Long Beachben tettük-vettük a labdát, a Can-Am-Mex-sorozat keretében. Nagyon futott az ügy, éppen az olasz válogatottal ismertettük meg az élet árnyékosabb oldalait, amikor hirtelen elsötétült felettem az ég.
Nem viharfelhő volt. Bud Spencer tornyosodott fölém, mint az Empire State Building. Két testőr volt vele, már ahogy ez szokás arrafelé. Gorillák. Iszonyatos méretű fickók, ketten együtt majdnem akkorák, mint a kis védencük egymagában.
Megölelt.
Este a helybéli kórházban 12 orvos horpasztotta vissza a bordáimat. Ördög vigye el, ezek a háromszoros életnagyságú sihederek mindig velem ilyen szívélyesek.
– Kuka – gügyögte, pontosan úgy, ahogy annak idején Pjotr Msvenieradze. – Kuka.
Blokkot dugott az orrom alá, golyóstollal. Külön az én autogrammomért jött át Hollywoodból, ennek a Piedonenak mindig helyén volt az értékítélete. Adtam neki kettőt. óh, az én mézeskalács szívem!
– Vidd el valamelyik barátodnak.
– Jó, odaadom Frank Sinatrának.
– Sinatra. Sinatra. – töprengtem álnok képpel -, ja az a stöpszli kis olasz. Néha énekelgetni is szokott. Rendben van, nem bánom, add oda Sinatrának.
– Imáiba foglalja majd a nevedet.
Levetkőztünk, vízre szálltunk, passzolgattunk. A nap pontosan úgy sütött, mint húsz évvel azelőtt. Egyfolytában röhögnöm kellett. Elképzeltem Frank Sinatrát, hófehér leányszobájában, amint térdel az ágyikója mellett és imáiba foglalja a nevemet.”